Elérkezett az út legnagyobb kihívása, haza kell mennem egyedül. Az elejétől kezdve nagyon vártam, mert baromi izgalmasan hangzott. Aztán az utazásunk felénél rájöttem, hogy lehet mégsem lesz annyira vidám 2 és fél napot hullámozni a tengeren egy kabinban, azután, hogy elbúcsúztunk egymástól Tomival. Unalmamban túl sok időm lesz agyalni, mert semmi nem történik azon kívül, hogy grúz és bolgár kamionsofőrök hülyére isszák magukat a bárban. Amikor pedig Burgaszban leszállok a kompról, 2-3 napon keresztül húzom a gázt az autópályán, amiben szintén semmi élvezet sincs.

Úgyhogy mire eljött az indulás napja, már kicsit sem vártam az egészet. A világ legnagyobb mázlija volt, hogy egy holland biciklis pár, Joosje és Joeri, valamint egy belga motoros pasi, Werner is ugyanazzal a komppal utazott. Kiderült, hogy havonta 1-2 turista fordul meg a hajón, ennyien egyszerre szinte soha.

Wernerrel, az újdonsült motoros haverommal együtt érkeztünk meg a recepcióra, hogy átvegyük a szobáink kulcsait. A recepciós nő nem akarta megérteni, hogy attól, hogy együtt érkeztünk és mindketten motorral utazunk, nem vagyunk egy pár, csak néhány órája ismerjük egymást. Werner mindent bevetett, hogy külön szobát kapjunk, attól a sztoritól kezdve, hogy épp válunk és nem akarunk egy szobában lakni, mert folyton hangosan veszekszünk, addig, hogy hajlandó fizetni a privát szobáért, de egyik se jött be, mert ha ő kifizeti a plusz 100 eurós saját szobát, akkor nekem is ki kell, mert akkor ugye nekem is saját szobám lesz, úgyhogy úgy döntöttük, 200 euróért elviseljük egymást két és fél napig.

Éjfélre bevackoltuk magunkat az emeletes ágyainkra, reggel 7-kor felébredtem, már világosodott, izgatottan néztem ki az ablakon, hogy meglássam a horizontot, de irtó csalódott lettem, még mindig a batumi kikötőben álltunk, egy centit sem moccantunk.

7:40-kor végre felbőgött a motor, elkezdődött a hullámzás, éljen, indulunk! Egyre erősebben dobálták a hullámok a hajót, viszont nem volt vihar, alig lehetett látni a hullámokat olyan kicsik voltak. Mondjuk sokat nem nézegettem őket, inkább mozdulatlanul feküdtem az ágyban és próbáltam nem hányni. Durván tengeri beteg vagyunk, akkor is hányingerem van, ha csak nézek egy körhintát, de Werner is kezdett zöldülni, pedig ő tapasztalt tengeri medve és azt mondta ilyet még ő sem érzett. Felvilágosított, hogy ha nincs megpakolva egy komp, a legkisebb hullámok is úgy dobálják, mint egy papírcsónokat. Az összes utas 14 fő volt, 10 kamionsofőr és mi 4-en, valamint 28 fő legénység, szóval tényleg nem volt túlzsúfolva. Eléggé kétségbeestem, hogy két és fél napot a kabinban fekve töltök majd a lábfejemet nézve, ahogy néha a plafonig emelkedik, néha a földig süllyed, legalábbis én úgy éreztem ez történik. Végül minden jóra fordult és mire már majdnem bepisiletem és muszáj volt valahogy kijutnom a wc-re, elmúlt a hullámzás és soha többé nem tért vissza.

Ebédre mindenki kimerészkedett a kabinjából, emésztgettünk, beszélgettünk az asztalunknál, mikor egy grúz kamionos odajött, összezárt markában tartott valamit, amit letett elém az asztalra és szó nélkül távozott. Egy ijedt kis madár volt. Nem tudtam, hogy mit akar ezzel üzenni, vajon lófejként vagy virágcsokorként értelmezzem? Ebéd előtt már próbált vodkával itatni minket, úgyhogy inkább virágcsokorként tekintettem az ajándékra. Mikor a madárka kicsit összeszedte magát, felreppent és egyenesen a konyhát célozta meg, többé nem láttuk…

Kiderült, hogy mikor kifut a komp, nagyok sok kis madár ragad rajta. Addig követik a hajót, mígnem már nem tudnak visszarepülni a partra, így emigrálnak. Ettől kezdve minden étkezésnél nyúltunk kenyeret, amit szétszórtunk a fedélzeten a madaraknak.

Wernerrel délutánonként moziteremmé alakítottuk a kabint, elővettük a csoki és snack készleteinket és filmmaratonokat rendeztünk. Este, vacsi után jöttek a hosszú sztorizások Joosje-val és Joeri-jal, csúsztak a sörök, whiskyk, szóval egy percet sem unatkoztunk. Rengeteget röhögtünk és Wernerrel nagyon örültünk, hogy végül nem jött össze a külön kabin biznisz, mert akkor valószínűleg egyedül ücsörögtünk volna a szobáinkban naphosszat. A második nap reggelén azzal fogadott Joeri, hogy délután 2-kor megyünk fel a kapitányhoz. Összehaverkodtak a sokadik whisky után a konyhás fiúval, mikor én már elmentem aludni. Megígérte nekik, hogy felvisz miket a kapitányhoz, aki körbevezet minket a hídon. Mindenki szörnyen izgatott volt, nem hiába, a kapitány nagyon helyes pasi volt, akinek láthatóan legalább annyira feldobtuk a napját, mint ő a miénket. Mindent elmagyarázott, amit csak kérdeztünk és egy potya delfin showt is megnézhettünk. Nagyon sok delfint láttunk minden nap, egészen közel ugráltak a hullámokon a komp mellett.

Ez már tényleg több volt a soknál, ott fogott el az a szuper érzés, hogy igazán szerencsés vagyok, hogy ezekkel az emberekkel hozott össze a Fekete-tenger, és nem hogy nem agyalok azon, hogy mi lesz most, hogy Tomi ottmaradt, én pedig hazatérek magányosan, hanem baromi jól szórakozom és szuper jól érzem magam. Az az igazság, hogy egyedül utazni sokkal izgalmasabb, bár még csak néhányszor próbáltam, de teljesen meg tudom érteni Tomit, miért egyedül szeretné körbemotorozni a világot.

A hajóút végére összehaverkodtunk a személyzettel, a sofőrökkel és együtt ittunk a búcsúestén. Kézzel-lábbal mutogatva tudtunk csak kommunikálni, de a 2. sör után, már mindenki értett mindent.

Este szóltak, hogy fél8-kor lesz reggeli, úgy menjünk az étkezőbe, hogy a táskáink már menetre készen állnak, mert egy gyors reggeli után szállunk is le a kompról, mert nagyon jól haladunk, hamarabb kikötünk. Szuper, így simán eljutok Nisig, sietnem se kell.

Werner minden reggel 5 körül magától ébred, úgyhogy megnyugtatott, hogy nem kell beállítanom ébresztőt, ő majd felkelt. Így is lett, de az ő órája nem a bolgár időt mutatta, így 7 helyett 6-kor keltett. Nem voltam friss, de visszaaludni nem tudtam, úgyhogy a kávéban maradt minden reményem, hogy mire motorra kell szállni, kicsit jobban képben leszek.

Semmi nem történt reggeli után, nem értük még el Burgasz partjait. 11-ig várakoztunk a kabinokban, majd 11órától délután 1-ig arra vártunk, hogy leszállhassunk a hajóról. Elég idegesek voltunk mire kijutottunk, mert fel-le küldözgettek minket a motrok és a fedélzet között, miközben egyenruhás irodisták csapatai fontoskodva jöttek-mentek.

Délután 1-re nagy nehezen kiküzdöttük magunkat a kikötőből, de akkor már elég necces volt, hogy elérjek Nis-ig aznap, mert este 7 körül lemegy a nap, Nis pedig 540km-re van. Viszont még a kompról foglaltam szállást Nis-ben, egy klassz kis hotelben, amire teljesen ráindultam, mert nagyon kényelmesnek nézett ki, tök olcsó volt és nem akartam bebukni. Werner felajánlotta, hogy eljön velem Szofiáig, ha az úgy komfortosabb nekem és ha nem akarok egyedül menni. Végül kb. 50 km múlva, mikor felbukkantak előttünk a hegyek, félreálltunk az autópályán, pontosan tudtam, hogy azért, mert Wernernek mennie kell, nem bírja ki az autópályát, ha ilyen hegyek vannak körös-körül. Nagyon megszerettük egymást, soha egy fél mondattal se próbált udvarolni, de még csak célozgatni se, tetőtől-talpig úriember! Nehéz volt elbúcsúzni, de soha nem felejtem el, ahogy ott álltunk az út szélén, csak mosolyogtunk és sok-sok jókívánsággal árasztottuk el egymást. Aztán a következő lehajtónál intett és eltűnt. Akkor majdnem elbőgtem magam, egyedül maradtam, most már tényleg. Nem tudtam egy darabig eldönteni, hogy azért fáj, mert nagyon jó vagy azért, mert nagyon szar. Végül a nagyon jó mellett döntöttem.

Elkezdtem számolgatni mennyivel kell minimum mennem, hogy elérjek Nis-ig. Olyan gyorsan, ahogyan csak tudok. Egy darabig azt hittem tök jól haladok és még sötétedés előtt odaérek, de mikor megláttam a szofiai dugót, akkor nyilvánvalóvá vált, hogy sötétben érkezem Nis-be, viszont Szofiában nem akartam megállni, mert akkor elveszítettem volna az esélyt, hogy 2 nap alatt hazaérjek. Aztán rájöttem, hogy van még egy határátkelésem, amiről valahogy megfeledkeztem. Akkor már azért húztam a gázt, hogy legalább a határt elérjem mielőtt sötét lesz, nehogy elkezdjék közelről, elemlámpával vizsgálgatni a hamis rendszámom. A határőrök nagy mosollyal fogadtak és a rendszámom is elfelejtették megnézni, az egyik csak annyit mondott fülig érő szájjal, hogy GAS! GAS! és mutogatott Szerbia felé.

Az utolsó 1 órát már tök sötétben vezettem le kacskaringós utakon, úgyhogy rátapadtam autókra, azok fényszórói jól bevilágították az utat és hamarabb megláttam a kanyarokat. Szétfagytam mire megérkeztem a szuper kis szállodámba, a recepciós fiú azonnal ugrott, hogy felvigye a csomagom. Nem is olyan rossz egyedül utazni…

Annyira fáradt voltam a 6-os ébresztőtől és a mögöttem levő 540 km-től, hogy képtelen voltam begyalogolni vacsizni a központba, úgyhogy kisszoknyába bújtam, felvettem hozzá a bakancsom és begurultam motorral a belvárosba. Kinéztem a legjobb éttermet a neten, beléptem és mondtam, hogy vacsorázni szeretnék, egyedül vagyok. A pincér azt mondta, hogy a teraszon van csak hely, de megkérdezi a főnit. Odamentünk hozzá, főni felnézett a gépéből és azt mondta egy főre nincs asztal. Egy pillanatig azt hittem félreértek valamit, de nem. Vágtam egy fejet, megköszöntem szépen és távoztam. Úgy meglepődtem, hogy hirtelen azt se tudtam merre induljak és reménykedtem benne, hogy találok olyan helyet, ahol nem csak a nagy társaságok hasznára hajtanak. Végül a jól bevált módszernél maradtam és megkérdeztem az utca embereitől, hogy hol találok egy klassz, tipikus szerb éttermet. Egy csinos vendéglőbe navigáltak a főutcán, ahol két fiatal pincérfiú ugrált körbe, bár a puccos vendégek elég furán néztek rám, mikor besétáltam kisszoknyában, bakancsban, bukósisakkal a kezemben. Degeszre ettem magam és elégedetten húztam a gázt hazáig.

Reggel bepötyögtem anyukám címét a GPS-be, 700 km, hajrá! Az Anyukám és a Tesóm annyira aggódtak az út alatt, hogy úgy döntöttem, meglepem őket és hozzájuk megyek egyenesen, a kis falumba, ahol felnőttem. Nagyon jól haladtam, de nem engedtem meg maganak, hogy a 150km-enként szükséges benzinkutakon kívül megálljak máskor is, és hogy 130km/h alá essen a km óra mutatója.

Amikor a határra értem, csak 2 autó állt előttem a szerb oldalon. A határőr bácsi hipphopp átengedett és akkor megláttam a ránézésre 4-5 órás sort a magyar oldalig. Átfutott az agyamon, hogy így még Szegedig se érek el sötétedés előtt, úgyhogy elkezdtem előre furakodni. Minden autós félrehúzódott és csináltak nekem egy kis sávot a sorok között, ahol előre mehettem. Félúton áll két rendőr, akik szakaszosan engedték át az autósokat. Bevetettem a legszebb mosolyom és megkérdeztem, hogy nem mehetnék-e előre, Komáromba kell érnem sötétedés előtt, mire az egyik kifakadt, idézem: Menjen, de vigyázzon, el ne üssék, mert ezek az anyjukat is megbasznák, hogy egy centit előre jussanak! Kínomban csak röhögni tudtam, a sorompó előtt beálltam a 3. autó után, amiből kiintegettek, hogy menjek eléjük.

Így jutottam át kb.15 perc alatt a határon és így értem a Tesóm háza elé a rózsaszín, giccses naplementére. Leszedtem a csomagjaimat, pónimotort leparkoltam a garázsban télire, rózsaszín póni leszállt a kormányról, hát vége.

Minden porcikám fájt, de vérzett a szívem, hogy nem ülök vissza tavaszig pónimotorra. A csomagjaim 1 héten át álltak a nappaliban, képtelen voltam kipakolni belőlük, mert akkor tényleg véglegesen vége az útnak.

De semmi vész, ha minden jól megy, januárban találkozunk Tomival Indiában és folytatom egy Royal Enfield nyergében.

Drukkoljatok, hogy összejöjjön!