Isztambul az utolsó este beadta a tutiságot. Sétáltunk, sétáltunk, egy kis kövön megpihentünk a parton, ahol ezerrel pörgött a szociális élet és egyszer csak szuper giccsbe fordult a naplemente, rengeteg delfin kezdett ugra-bugrálni előttünk a vízben. Imádom a spontán romantikát és ez tökéletes volt.

Dilemmáztunk, hogy maradjunk-e még egy napot, de eléggé bennünk volt a mehetnék és nagyon vágytunk már arra, amiért igazából jöttünk, hogy szuper szép tájakon motorozzunk, így reggel felmálháztuk lovainkat és elindultunk Pamukkale felé. Akkora távolságok vannak országon belül, hogy 2 napos út állt előttünk, mert a gondolattól is irtóztam, hogy 600 km-t autópályázzunk megint egy nap alatt, pedig szerencsémre Tomi motorja 120km/h felett beremeg, ezért tartjuk a 110-120 km/h-s tempót, aminek csak én örülök, de így is utálom a fejemet letépő szembeszelet, ami már ilyen sebességnél  is, valamiért sokkal szarabb az autópályán. 

Mikor átmotoroztam a Boszporusz felett, miközben Iggy Pop üvöltött a fülemben és a pónim sörényét tépte a szél, a pasim pedig suhant előttem, azt gondoltam, hogy nem hiszem el, hogy ez velem történik, annyira kurva jó, tényleg megcsináltam, tényleg itt vagyok, beszarok! A pillanat hevében sajnos fotózni elfelejtettem, ezt azóta is bánom. 

Megkértük a GPS-t, hogy kerülje el az autópályákat, aminek a vége az lett, hogy megkértem Tomit kb 200 km után, hogy mégis menjünk autópályán, vagy legalább valami nagyobb úton, mert a kamionok kerülgetése a nyitott bukómban, a kis mellékutakon eléggé odabaszott. Egyrészt én nem merek olyan bátran előzgetni, mint Tomi, ezért folyton azon feszültem, hogy ne maradjak le és ne kelljen rám várnia, másrészt eléggé be voltam akkor még kaksizva a motoron. Nem tudom, miért paráztam ennyire rá erre az útra, imádom a kis motorom, jól össze voltunk már szokva, de ezekkel a csomagokkal valahogy olyan érzésem volt rajta, mintha egy másik motor lenne. Ez biztos csak az én fejemben volt, mert néhány nappal később elmúlt a para és elkezdtem iszonyúan élvezni a kanyarokat, a szarabb utakat, a száguldást, pont mint indulás előtt.

Aludtunk egyet Eskisehirben, ahova szerintem a hotel miatt volt csak érdemes elmenni. Ezúton szeretném kifejezni hatalmas hálám a booking.com last minute ajánlatainak! (Sajnos azóta a booking.com beszart, török IP címről nem lehet Törökországban foglalni). Tök olcsón kaptuk meg a szobát, amitől még jobban imádtam, hogy luxus és kényelem vesz körül minket. Eddig se aludtunk olyan lefingott szállásokon, mint általában szoktunk, de azután a nap után, ez maga volt a földi paradicsom! Ott kezdődött a jóság, hogy a szállodának volt saját, zárt parkolója, így mindent rajta hagyhattunk a motorokon, amire nem volt feltétlenül szükségünk. A recepción épp ott volt a tulaj, aki azzal a hírrel fogadott, hogy egy basic szobát foglaltunk, de átcserélték egy nagyobb, kényelmesebb szobára, de nem kell érte fizetnünk, grátisz. Majd áttessékelt a bárba, hogy üljünk le egy welcome sörre, míg a becsekkolást intézi a recepciós. Az a hideg sör ott és akkor, fáradtan, izzadtan, porosan, olyan volt, mintha folyékony arany simogatta volna végig a torkomat.

Nem csalás, nem ámítás, a csomagjaink a szobánkban vártak, a kabátok beakasztva a szekrénybe, a bukóink a polcon sorakoztak és egy gigantikusan nagy, kényelmes ágy várta, hogy beleessek és többé ki se keljek belőle. Ezek a kényelmi dolgok, amik egy menő szállodával járnak és egy csomó pénzbe kerülnek, számomra pont addig tűntek teljesen feleslegesnek, míg meg nem kaptam őket.

Zuhany, hajmosás, smink, felvettem a legszebb ruhám, olyan volt, mint egy átváltoztatjuk show.

A kezdeti lehangoltságunkat ott is hagytuk Eskisehirben. Nem volt könnyű az indulás és majd egy hétig kitartott a minden napos pityergés, amikor odakúszott az agyamba az undok kis kérdés, Most ezután hogy lesz? Kiköltöztünk az imádott otthonunkból, dobozokban az életünk, egy új lakásban az én életem, eladtuk az autót, nagyszülőkhöz a kutyát, minden szétesett, ami volt, ami olyan rohadtul tök jó volt. Most még pár hét együtt, aztán mi van? Reménykedünk, hogy januárban Indiában tudunk találkozni és nyomni 1 hónapot ismét együtt. Közben borzasztóan sajnálom magam, hogy hazamegyek majd egyedül egy lakásba, ami még nem otthon, csak ott várnak a régi életünkből maradt tárgyak. Jönnek a hosszú, lehangoló, két munka közötti, végtelennek tűnő napok. De ott lesz Iggy, a világ legcsodálatosabb élőlénye, a kiskutyám! Az csodálatos lesz!

Szóval ezeket a szomorú és lehangoló gondolatokat otthagytuk, abban a kis jelentéktelen városban, elbírja.

A következő napunk úttalan utakon vezetett, de megint kaptunk a török vendégszeretetből egy nagy adaggal. Egy kis faluban tankoltunk a hegyekben, ahol mindenki nagyon fura járgányokkal közlekedett. Fűnyírótraktor és pickup szerelemgyermekeinek tűntek, nagyon helyesen néztek ki. A benzinkúton negyed órát beszélgettünk egy török bácsival, mire megérkezett a kutas. Megint megértettük egymást, bár egyikünk se beszélte a másik nyelvét. A téren perecet ettünk a kocsma előtt, azonnal odaült a helyi mucsómácsó barátkozni.

Mindenki útbaigazított és teával kínált, nekünk pedig fülig ért a szánk. Itt még én is vigyorogtam, aztán jött egy 40-km-es hegyi út, ami klasszikusan úgy nézett ki, mint ahogy az utak ki szoktak nézni a “Tudok egy rövidebb utat” felkiáltással. Azt hiszem ott adtam volna fel,  ha Fátrai Gergő, a Wheels of Morocco atyja nem tanított volna meg Marokkóban az offroad motorozás alapjaira. Így minden emlékem összeszedve, arra gondolva, hogy Gergő büszke lesz rám, ha elmesélem majd neki, átküzdöttem magam murván, homokon, gödrökön, emelkedőkön és lejtőkön, majd a végén megkaptam a jutalmam, az adrenalinsokkot és diadalittasan, hogy esés nélkül megcsináltam, suhantam tovább Pamukkále felé.

Úgy érezem magam, mintha egy kék pályán, hóekében már biztosan síelőt elvitt volna a síoktató egy piros és fekete pályákból álló sítúrára.

Pamukkaléban átkapcsoltunk turista üzemmódba, megnéztünk mindent, ámultunk és bámultunk, ahogy kell, aztán jött az újjabb csapás.

Minden készen állt az indulásra, felszereltem az új fejlesztésem az ülésre, amitől csak 300km után kezd fájni a popóm, búcsút intettünk aranyos kis házigazdáinknak, amikor a jól ismert mondat csendült fel: Baby, van egy kis gond! Defektem van. Tomi már csak röhögött és nagyon boldog volt, hogy ez egy olyan helyen történt, ahol kéznél van a segítség. Mire kettőt pislogtam, a szállásadónk telefonált, még kettő pislogás múlva pedig ott termett a semmiből a szakember.

Nem tagadom, én ekkor már kurva ideges voltam, hogy tényleg az történik, amint motorra szállunk elbaszódik valami?! De itt most tényleg nem volt pánikra semmi ok. Kb. 1 óra múlva már túl voltunk a problémán és elindulhattunk. Míg Tomi a gumisnál volt, én ilyen cuki állatkákkal találkoztam a hotel előtti úton:

Olympus felé valami végre történt az agyamban és ráéreztem a motorozás ízére, úgy dőltem a kanyarokban fülig érő vigyorral, hogy Tomi is csak nézett, mi történt?! Nem tudom, egyszerűen eszembe jutott hogy kell ezt csinálni, elmúltak a paráim  és kiszállt a kezemből a görcs. Ha az előző napokban is így nyomtam volna, százszor élvezetesebb lett volna minden. Szintet léptem, jöhetnek a piros pályák, ide nekem az összes szerpentint!

Nagyon vártuk, hogy Olymposba érjünk és végre ne menjünk sehova 5 napon át. Ez egyáltalán nem jött össze. Végül mégis sikerült majdnem minden nap legalább 150 km-t motoroznunk, annyi izgi látnivaló volt a környéken. Elképesztően jó 5 napunk volt ebben a hippi kommunára emlékeztető faház faluban, kicsit sikerült is belassulnunk, lelazulnunk végre és összehaverkodtunk a török George Clooney-val. :) 

Akkor tudom, hogy most már átkapcsoltam nyaralás üzemmódba és teljesen elengedtem magam, amikor nem sminkelek reggelente és nem gondolkodom azon, hogy mit vegyek fel, csak magamra húzom, ami a kezembe akad. Itt ez annyira sikerült, hogy a 4. nap este jöttem rá, hogy aznap már meg se fésülködtem. Legszívesebben nem is borozválkoznék, míg haza nem érek, de annyira még nem engedtem el magam sajnos.

Tök jó ez a nyaralás, de rohadt fárasztó. Az 5 napos pihenésnek szánt megállónk végén azt érzetem, hogy semmire nem vágyom, csak arra, hogy 2-3 napot fetrengjek a tengerparton és az ágyban programok nélkül, lesétálgatok a tengerpartra a folyó mellett a romvároson keresztül reggel, a naplementében pedig este vissza. Nem törődöm semmivel, zsömlét eszek kiflivel.

Pedig nagyon nem ez következett.