Bogarak a fogaimban

Mikor elkezdtünk beszélgetni arról, hogy együtt indulunk el Tomi világkörüli útjára, Tomi úgy tervezte, hogy maximum a Török-Grúz határig kísérem el. Én viszont hallani se akartam arról, hogy elmotorozok a Grúz határig és visszafordulok anélkül, hogy motoroznék benne egyet. Aki már járt Grúziában, orgazmusközlei állapotba kerül, mikor mesél róla, úgyhogy biztos voltam benne, hogy nem hagyom ki, majd valami lesz, valahogy hazajutok. Ezt a vitát le is zártuk, szépen átgurultam a Grúz határon, mikor eljött az idő.

Álltam a sorban a határon, koncentráltam, hogy el ne dőljek, (minden határon az a parám, hogy sorbanállás közben elveszítem az egyensúlyom és eldőlök a motorral, miután a sor elejére pofátlankodtam), szóval épp nagyon koncentráltam, mikor egy tehén 3 méterre tőlem, baromi hangosan rámmúgott.

Törökország szuper szép volt, viszont nem adott olyan kultúrsokkot, hogy leessek tőle a motorról, de ez a tehén egy múgással majdnem leterített. Na, ezért akartam ide jönni, király!

Lepukkant kisvárosokon hajtottunk át, lepukkant kocsikban, lepattant embereket előztünk, végre egy új világba csöppentünk.

Batumiban egy olyan hotelre sikerült ráböknünk a térképen, ami, mint utóbb kiderült, a helyi nyomornegyed szélén volt. Térdig ért a sár az utcában, ahol a félig befejezetlen házra mutogatott egy nyakig olajos autószerelő, hogy jöjjünk csak, aludjunk itt! Amit azon a 30 km-en láttam Grúziából, azt gondoltam, hogy ez itt egy telejesen oké hotel. Mondtam Tominak, hogy tőlem maradhatunk, ha akar, de neki szerencsére kevésbé igalmas elképzelése volt Grúziáról, így tovább hajtottunk.

Végül a régi városrészben találtunk egy viszonylag normális szobát elfogadható áron, amiről azt gondoltuk, hogy 2 éjszakára tök jó lesz. Ez így is van, két éjszakára rendben lett volna, hiszen napközben úgyis kirándulunk, este csak bedőlünk az ágyba, erre nem kell ennél több. Volt zárt udvara is, ahova beparkolhattunk a motorokkal, öröm, boldogság! Nem azzal számoltunk, hogy 4 napra foglyul ejt Batumi.

Elsősorban azért mentünk Batumiba, hogy megvegyük a kompjegyem. Éreztem a komptársaság rendszerének gyengeségét, mikor a következő komp indulása előtt 2 nappal még nem volt fent egyetlen menetrend sem a weboldalon, online jegyvásárlásra pedig nincs lehetőség. Bár ha nem lehet tudni mikor megy a komp, akkor ugye hogy vedd meg a jegyed online…

Azzal rohadtul nem számoltunk, hogy péntek este érkeztünk Batumiba és hétfőig Grúziában a fű se nő, de hogy kompjegyet nem tudsz venni, az tuti!

Viszont mi nagy reményekkel indultunk el szombat reggel megkeresni a komptársaság irodáját. Viszonylag gyorsan meg is találtuk, de nem hittük el, hogy abban a rothadó panelházban van az iroda, így tovább kerestük.

Mindenhova bementünk, ahol valami hajózásra utaló logó figyelt a bejárat fölött. Senki nem tudott semmit erről a társaságról, még nem is hallottak róla, viszont mindenki nagyon akart segíteni, így minden egyes helyen leglább 15 percet tölöttünk, mert miután értetlenül néztek ránk a társaság nevét hallva, azonnal buzgón nyomkodni kezdték a számítógépeket és telefonokat, ekkor pedig már nem lehettünk annyira bunkók, hogy otthagyjuk őket, pedig egészen biztosan tudtuk, ezzel nem jutunk előrébb.

Végül visszamentünk a rothadó panelházhoz, egy nyomtatott, A4-es papír jelezte, hogy ez itt az iroda, ha hiszitek, ha nem. De az ajtó rohadtul zárva volt.

Oké, végülis szombat van, nem olyan fura, hogy zárva van. Megkérdeztem a ház előtt gengelő néniket, hogy mikor nyit, az egyik kicsit tudott angolul és azt mondta hétfőn 10-kor próbálkozzunk újra.

Egy csodás hétvége várt ránk Batumiban. Tök izgi város, nem voltunk beszarva, hogy egy percet is unatkozunk majd. Szinte minden sarkon valamilyen tök más stílusú utca kezdődött. Tele van a város szépen megépített terekkel, parkokkal, szökőkutakkal, csinos épületekkel, mindennel, amit nézegethetnek a turisták. Nyáron rogyásig van a part nyaralókkal, de szerencsére mostanra már totál üres volt minden.

Megpróbáltuk belevetni magunkat az őrült éjszakai bulizásba, de az az underground kocsma, ahol üvölt valami szuper zene és a batumi alternatív fiatalok eldobják az agyukat, akkora a buli, csak a mi fejünkben létezett, úgyhogy elmentünk casinozni. Én még sosem voltam, itt pedig minden sarkon casino volt, úgyhogy adta magát a szitu. Odaálltunk a rulettasztalhoz, Tomi eldarálta hogy működik, én óvatosan, a lehető legkisebb téteket elkezdtem pakolgatni az asztalra. Eleinte egyáltalán nem értettem mi történik, de egyre több zsetonom volt, úgyhogy nem is érdekelt. Mikor egy nagyobb tételt nyertem, teljesen betojtam attól, hogy el fogom veszíteni, úgyhogy egy szempillantás alatt felmarkoltam a zsetonjaimat és közöltem Tomival, hogy ennyi volt, menjünk! Addigra sajnos ő már minden zsetonját elveszítette. Hatalmas nyerésben voltam és egész este azon kattogtam, hogy maradni kellett volna, viszont tudtam, hogy vissza nem mehetünk, mert akkor tuti elveszítünk mindent, meg az amúgyis tök béna.

Baromira felpörögtünk a rulettől és ahogy kell, nekiálltunk hülyeségekre elszórni a nyereményt. Sose fizettem volna azért, hogy felliftezzek az Alphabetic Tower tetejére, pláne nem töksötétben, de a nyereményből semmi sem drágra, céllövölde, sör a parkban, még egy kocsma, agyeldobás!

Vasárnap még futotta egy körre a lanovkán, aztán leszakadt az ég.

Brutális felhőszakadás kezdődött. Estére gyanús lett, hogy ez talán sose fog elállni. Konstans szakadt, néha pedig ömlött. Megnéztünk a másnapi előrejelzést, mert indulni szerettünk volna a hegyekbe, 4,4 CM eső!!! Úgy néz ki maradunk.

Hétfő reggel 10-kor az iroda ajtajában toporogtunk, de megint zárva volt. A kikötőben azt mondták, hogy próbálkozzunk 5-6 körül, akkor érkezik csak meg a komp, de késő estig nyitva lesz az iroda. Ekkor már elég ideges voltam és kezdtem elveszíteni a reményt, hogy valaha sikerül megvennem a jegyet. Visszakullogtunk a szakadó esőben a szállásra, amikor megláttam a kedvenc fekete kóborkutyámat, úgyhogy én a nap további részét kóborkutya etetéssel töltöttem és azzal, hogy beköltöztettem őt és a haverját nyitva hagyott lépcsőházakba az eső elől.

 Fél 6-ra visszaküzdöttük magunkat az ömlő esőben az irodához, de nem meglepő módon, megint zárva volt. Tomi nem akart a büdös, sötét, nyomasztó lépcsőházban várakozni, úgyhogy elmentünk vacsizni, de akkor épp a szakadó esőt ömlő eső váltotta fel. 10 perc séta és 200 liter eső után beszaladtunk egy kis büdös étterembe. Én ott már rohadt ideges voltam, mert szarrá ázott a bakancsom, a nadrágom és mindenem, amiben másnap el akartam indulni, be voltam szarva, hogy hogy jutok fel következő héten a kompra, ha lehetetlen jegyet venni és folyton a kedvenc fekete utcakutyám járt a fejemben, nagyon aggódtam érte.

Ekkor kezdtünk el beszélgetni két orosz csajjal és megkértük őket, hogy hívják fel azt a telefonszámot, amit előzőleg kaptunk. Egy pasié a szám, aki csak oroszul beszél és elvileg ő lesz az irodában. Kiderült, hogy ő egyáltalán nem az irodai ember, de megadott két másik telefonszámot. Így ment ez addig, míg a sokadik telefonálás után megkaptuk Emzar számát, aki viszont nem vette fel.

Szomorúan visszakullogtunk a szállásra és megkértük a házinénit, hogy hívja fel nekünk Emzart. Felvette!!! És épp ott van az irodában! Még fél órát marad. Indulás! Telejesen bepörögtem, de Tomi még meg akarta inni a teáját, mert teljesen átfagyott. Nem hittem el, hogy most áll neki teázni, mikor végre mehetünk a jegyemért, amit 3 napja ülödözünk és még 20 perc sétára van az iroda. Mindkettőnknek rohadtul elege volt már ebből a kompjegy rémálomból és sikerült rohadtul összevesznünk. Puffogva rohantunk a sötét utcákon az ömlő esőben, pokoli volt.

Megérkeztünk, kopogtunk és a 8. alkalommal visszatérve végre sikerült átlépnünk az iroda küszöbét. Minden lépésünk mögött kis víztócsákat hagytunk, de hihetetlen boldogság csillogott az arcunkon. Olyan érzés volt bejutni abba az irodába, mint elérni a Himalája csúcsát.

- A jövő hétfői kompra szeretnék jegyet venni.

- Azt nem lehet.

- És mikor lehet?

- Jövő hétfőn.

- És foglalni lehet?

- Igen, útlevél, forgalmi.

Emzar lefénymásolta a papírjaimat, felírta rá a telefonszámunkat és közölte, hogy kész, megvagyunk.

- És mikor megy a komp?

- Hétfőn

- De hétfőn mikor?

- Délután vagy este vagy kedd hajnalban.

Itt egy pillanatra úgy éreztem ráborítom Emzárra az asztalt. Aztán elmagyarázta, hogy attól függ az indulás, hogy mikor köt ki a komp, aznap például még meg sem érkezett az eső miatt, másnap reggel jön csak meg. Hétfőn 11-12 körül hívjuk fel és megmondja mikor jöjjünk vissza az irodába, ott kapok egy papírt, amivel be tudok hajtani a kikötőbe. Oké, köszi, good bye!

Ekkor még mindig nem volt semmilyen papír a kezemben, a szétázott fecnin kívül Emzar telefonszával. Nem baj, ez is valami, hétfőn visszatérünk.

Bár Batumi elég jó kis város, de kedd reggel már nagyon szerettünk volna továbbmenni, viszont ugyanúgy szakadt az eső, mint előző nap. A bakancsainkból és nadrágjainkból még csavarni lehetett a vizet és a nedves falú szobánkban, ahol 2 centis rés volt az ablak mellett, semmi esélyük nem volt megszáradni. Teljesen magunk alatt voltunk, hogy az egész napot a lepukkant szobánkban kell töltenünk, mert ilyen esőben nem lehet menni sehova. Ekkor Tomi úgy döntött, hogy nem érdekli mennyibe kerül, most átköltözünk egy normális hotelbe. Így kötöttünk ki a Piazzán, Batumi legpucossabb terén, egy 4 csillagos szállodában, ahol illatos volt az ágy és simogatta a szőnyeg a talpunkat. Csodálatos érzés volt egy forró zuhany után behuppanni a puha ágyba. Újra mosolyogtunk és délutánra a nap is kisütött.

Este összehaverkodtunk egy német párral, akik biciklivel érkeztek Németországból. Ekkor jöttem rá, hogy mennyire nem teljesítmény, hogy én idáig elmotoroztam. Ők hónapok óta ülnek a biciklijükön, minden nap kempingeznek, nem esznek étteremben és soha nem vesznek palackos vizet, hanem mindig szereznek iható vizet valahonnan. Jó volt végre másokkal is beszélgetni, ráadásul tök jófejek is voltak, úgyhogy az este végére jól benyomtunk.

Másnap reggel olyan rosszul voltam, hogy a reggelihez alig bírtam kivánszorogni. Nyilván azon a reggelen, amikor tovább indultunk. Tomi sem volt toppon.

A motorozás szerencsére elég hatékonyan gyógyítja a másnaposságot, úgyhogy mire elkezdett izgalmas lenni a táj, már tudtam élvezni az utat.

Zugdidi volt aznapra a cél, szerintem Tomi csak azért akart itt megállni, mert imádta a nevét és félnapos infantilis viccelődést biztosított mindkettőnknek. Hamar megérkeztünk, úgyhogy Tomi kedvenc hobbijának, a mindennapi szerelésnek is tudott áldozni 1-2 órát.

Másnap továbbhajtottunk Mestiába, ami egy kis város a hegyekben és olyan utak visznek oda, hogy elsírod magad a gyönyörtől, pláne motoron. Mindenhol, de leginkább a leglehetetlenebb helyeken (pl.: hegyi szerpentin beláthatatlan kanyarjában, az autópálya lehajtóján) fekszenek tehenek az út közepén vagy csak ácsorognak, esetleg sétálgatnak. De váratlanul feltűnhetnek disznók, lovak, néha csirkék is. Iszonyúan élveztem, marha vicces látvány! Biztos vagyok benne, hogy Grúziában az utakat több tehén használja, mint autó.

Megérkeztünk a szállásunkra, ami egy családi ház volt, de néhány üres szobát kipörgettek a Mestiát elárasztó, hegymászó turistáknak. Ebben a kisvárosban számunkra elérhető áron csak guesthouse-ok voltak, borzalmas izléssel berendezve. Ez kinézetre egész tűrhető volt, saját fürdőnk is volt, ami a guesthouse-okban ritkaság. Akkor még nem tűnt fel, hogy a szobában nincs fűtés, viszont este elég nagy szarban voltunk, mert kint -2 fok volt, bent pedig 10. Az összes melegvizet kifolyattuk, az plusz 2 fokot jelentett fél órán keresztül, utána pedig jött a hajszárítózás, míg el nem aludtunk. Tomi megkérdezte a házigazdaasszonyt, hogy tudna-e adni egy fűtőtestet, mert a hirdetésben az állt, hogy van fűtés, amire a válasz az volt, hogy takarózzunk be! Erre Tomi eléggé kiakadt, nem idézném. A házban valóban volt fűtés, ahol a házigazdáink laktak, de az a meleg a mi szobánkig nem jutott el.

Két napot kirándulgattunk a környéken, nagyon szép volt, bár az igazi szépséget a 6-8-10 órás túrázások rejtegették, de mi arra képtelenek voltunk.

Második este belefutottunk 3 német srácba, akik egy kocsma teraszán leszólítottak, hogy igyak velük chachát (Grúz töményital), mondtam, persze oké, mindjárt jön a pasim is, csak egy házzal odébb fotóz. Kicsit csalódottak voltak, de akkor már nem volt mit tenni. 5 perccel később már a gleccseren készül pucér csoportképüket mutogatták nekünk, 5 chahcával és 4 sörrel később pedig kiderült, hogy mi is legalább olyan őrültek vagyunk, mint ők, de ebbe most inkább nem mennék bele részletesen.

A történelem megismételte önmagát és az indulás reggelén zöld fejjel ébredtünk a másnaposságtól.

Nem akartunk azonnal visszaérni Batumiba, bár csak 240 km-re volt, de voltunk ott már eleget, úgyhogy foglaltuk egy klassz kis hotelszobát 40 km-re Batumitól a tengerparton és úgy terveztük, hogy csak hétfő reggel térünk vissza, a komp indulása előtt. Naplementét nézegetünk, sétálgatunk, eltöltünk még egy easy napot együtt. Ahova a térkép vitt minket, ott semmilyen hotel nem volt és mivel szezonon kívül voltunk, olyan üresek voltak az utcák, hogy még egy árva tehénpata kopogása sem törte meg a csendet. Tomi valahogy kiderítette 1 óra szerencsétlenkedés után, hogy hol van valójában a hotel, addigra már korom sötét volt. Odaértünk a teljes sötétségbe burkolózott, zárt ajtajú hotelhez. Már majdnem feladtuk és kerestünk egy másik szállást, amikor megláttam, hogy a hotel mögött van egy nagy, emeletes lakóház, ahol ég a villany. Akkor már elég fáradtak voltunk és nagyon meg akartunk érkezni valahova, úgyhogy gondolkodás és kopogás nélkül besétáltam. A nappaliban a tv előtt félig alvó srác felpattant, mikor megjelentem, telefonált egyet és 10 perc múlva kinyitották nekünk a szállodát. Azt a szobát választottuk, amelyiket akartuk, de eldöntöttük, hogy itt nem lesz délelőtti hentergés és naplemente nézegetés, mert egy teljesen üres város egy szellemszállodával nem annyira vicces.

Vasárnap visszatértünk Batumiba, Tomi talált egy full extrás guesthouse-t, ráadásul olcsóbban, mint az első nyomi szobánk volt.

Ücsörögtünk este egy teraszon, a búcsúvacsoránkon rágódtunk, mikor odasétált hozzám a kedvenc fekete utcakutyám. Majdnem elkezdtem bőgni, de tartottam magam, mert akkorra már az árvák könnyét is kisírtam miatta Tomi vállán és nem akartam újra kezdeni. Egyszer utoljára megetettem, míg simogattam elaludt a lábamnál. Mire legközelebb lenéztem, már nem volt ott. Elbúcsúzott.

Eljött a kompraszállás napja.

11-kor hívtuk Emzart, mi a szitu, mikor mehetünk? A komp még nem érkezett meg, hívjuk vissza 2 körül, akkor tudja csak megmondani.

Visszahívtuk, a hajó megjött, még pakolják, 3-4 óra múlva ők fognak minket hívni. Addig készenlétben, összepakolva ültünk a szálláson, de ekkor inkább elementünk egy olajcserére Tomi motorján, mert idegtépő volt a várakozás.

Fél 6-ig vártunk, nyilván senki nem hívott, úgyhogy felpattintottam a csomagjaimat pónimotorra, elindultunk az irodához azzal az elhatározással, hogy addig én onnan el nem jövök, míg jegy nem lesz a kezemben és fel nem szállhatok a kompra.

Az iroda előtt az előzőekhez képest nagy volt a nyüzsgés. Egy holland biciklis pár és egy belga motoros pasi délután 1 óta várakoztak ott. Nagyon örültem, hogy nem kell majd egyedül utaznom a grúz és bolgár kamionsofőrökkel két és fél napon át. Azt mesélték, ahányszor megkérdezték, mikor tudnak jegyet venni, azt mondták nekik 30 perc. Nekem már csak 20 percet mondtak, és láss csodát, 20 perc múlva meg is érkezett az ember, akinél ott volt a fénymásolat, amit előző héten Emzar készített. Rámnézett és azt mondta oké, hívni fognak, hogy mikor jöjjek vissza, éjjel 3 és másnap délután 3 között indul a komp valamikor. Nem hittem el! Viszont a többieknek is ezt mondták és gondoltuk, ennyi embert csak nem hagynak itt, bár nem tudtuk elképzelni, hogy valaha is hívni fognak.

A frissen megismert bajtársainkat meggyőztük, hogy ne sátorozzanak a kikötő bejáratánál, mert mindjárt itt az eső és azaz eső nem olyan, mint amit esőként ismernek. Így tértünk vissza öten a guesthousba, a házigazdánk nagy örömére, hogy még két szobányi vendéget hoztunk. Elmentünk vacsizni, a találkozás örömére gurultak a sörök a torkunkon, mindenki spicces volt mire visszaértünk a szállásra. Megbeszéltük, hogy ébresztjük egymást, ha valakit hívnának. Még az ágyig eljutni se volt időm, mikor elkezdtek csörögni a telefonok. Indulás a kompra! Iszonyú gyors pakolás, motorokra, biciklikre fel! Addigra már szakadt az eső, nagy gázzal, félig részegen rohanás az irodába, kezünkbe nyomtak egy papírfecnit, nyomás a kikötőbe! Mire észbekaptam, ott álltunk Tomival egymással szemben a kikötő vaskapujánál, nem jutott eszembe semmi, mit kellene mondanom, próbáltam nem sírni, de az utolsó szeretlekkel kibuggyantak a könnycseppek.

-Ne sírj Baby!

-Te se!

Ennyit tudtunk kínunkban kinyögni egymásnak.

Visszaszáltam a motorra, alig láttam valamit a könnyektől és az esőtől, csak követtem a belga motoros utastársam lámpáját és felhajtottam a kompra. Szia Baby! Szia Grúzia! Szia nyaralás!

Hello magányos hazaút!