Pónimotornak elég eseménydús hétvégéje volt.
Vasárnap elszakadt nála a cérna, vagyis a kuplung bowden elfáradt. Pedig szombaton kapott új ülést, amitől ha lehet, akkor még elképesztőbben néz ki. Szinejátszó, csodaszép! Találtam egy KLE-t, amit épp most bontanak, a rózsaszín ülés szép (mert érdek nélkül tetszik) és alacsonyabb is, plusz tökéletes állapotban van, elhoztam, örültem.
Vasárnap viszont munka közben szivatott meg a bowden és muszáj volt mára megjavítani, mert ma is munkaeszközöm a póni.
Elkezdtem agyalni, hogy vasárnap délután honnan szerzek egy ilyen bowdent? És hopp, beugrott, hogy a bontóban tuti van, kell lennie, nincs más opció!
Bontós felvette, 1-2 óra múlva visszajelzett, van! Küldött fotót, szuper jó állapotú, halleluja!!!! Lehet érte menni.
Oké, de én még dolgozom koraestig, a bontó Budafokon van, én a belvárosban, jajj basszus...!
Telefon budafoki kisbarátomnak, oda tud-e ugarni a bowdenért? Nem jó neki. Telefon másik kisbarátomnak, aki közel dolgozik Budafokhoz, és néha vasárnap is bent van. Nincs bent, tök máshol van, nem ér rá. Oké, akkor telefon legjobb barátnőéknek, akik rendszerint kihúznak a szarból hasonló helyzetekben. És persze ők épp Budaörsön vásároltak, autó is volt náluk, útba is tudták ejteni, és már megint ők mentettek meg.
Ezzel együtt azon is agyaltam, hogy ki fogja ezt nekem megműteni? Telefon Czibere Bélának, aki legutóbb a segítségemre sietett, hogy a karambol után legalább annyira összekalapáljuk pónit, hogy a szerelőig eljussak vele.
-Hello, megszívtam, elszakadt a bowden, azonnal meg kell csinálnom, ugye meg tudom én is?! Béla megnyugtatott, hogy kicserélni tök egyszerű, viszont beszerezni vasárnap délután egy ilyet, az szép feladat. Ha sikerül, akkor hívjam, odajön pónihoz és segít kicserélni. Ebben a pillanatban kiállt a görcs a nyakamból. Meg vagyok mentve, most már valami lesz!
Munkának vége, spuri a barátnőmhöz, bowden átvesz, telefon Bélának, felcsillant a fény az alagút végén.
Béla előtt odaértem az Oktogonra a beteghez, és nekiálltam megcsinálni azzal a nyugodt tudattal, hogy ha megakadok, akkor mindjárt itt van Béla és segít. Hát nem akadtam meg. Legalábbis nem annyira, hogy ne sikerült volna egyedül megcsinálni az egészet. Mire Béla odaért, széles mosollyal, rettentő büszkén és nyakig olajosan-mocskosan mondtam neki, hogy kéééész! Megcsináltam!
Állati jó érzés volt ezek után felpattanni pónira és hazahozni úgy, hogy a saját kezemmel gyógyítottam meg!
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
https://bogarakafogaimban.blog.hu/api/trackback/id/tr4314204801
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
Nincsenek hozzászólások.