Bogarak a fogaimban

Az olymposi nyaralást újabb erőpróbás napok követték, úgyhogy felkészítettem a pónimotort, megtisztogattam és beolajoztam a láncot, visszaszereltem az üléspuhító sálat és uccu!

Eltekertünk Konyáig, már egészen jó tempót megyek, de így is csak kora estére sikerült megérkeznünk. Benzinkúttól benzinkútig számolom a távokat, ez egy 3 benzinkutas nap volt. Mindennapi szerelésünk add meg nekünk ma is! Így az első kútnál meg is ejtettünk egy kis kormánycsapágy korrekciót, a második kútnál a mindennapi kóborkutya -simogatás és  -etetés is megvolt, a harmadiknál pedig a szálláskeresős, netezős megálló. Szóval egy teljesen átlagos napot zártunk.

 Konya messziről elég jól néz ki, egy mecsetsündisznóra hasonlít. Itt futottunk bele először abba, hogy házassági okmányt kell bemutatni, ha egy szobában szeretnénk aludni. Így kötöttünk ki a steakhouse fölötti apartmanban, ott nem kértek semmi ilyesmit. Tomi végre ehetett egy darab húst, kicsit már kivolt az olymposi vegakaján, ami nekem maga volt a mennyei menza. Reggel elég csalódottak voltunk, amikor lementünk reggelizni, mert egy árva lélek se volt a steakhouse-ban, pedig nagyon rákészültünk a pazar reggelire, amire a szuper vacsiból következtetni lehetett. Micsoda átbaszás, pedig oda volt írva, hogy van reggeli! Oyan szomorúak voltunk emiatt, hogy meg se néztük a várost, korgó gyomorral elkullogtunk Kappadokia felé.

Teljesen kisimult a horizont, unalmas autópályázás következett, nagyon egyenes utakon.

De a végén ott várt minket a Tuz-tó, ami ilyenkorra kiszárad és sóssivataggá változik. A bolíviai sóssivatagban találkoztunk motorosokkal, ahova mi egy dzsiptúrával érkeztünk és rohadtul irigykedtünk rájuk, hogy mekkora királyság lehet itt motorral nyomulni. Itt most megcsináltuk, amit ott nem sikerült. Találtunk a térképen egy utat, ami keresztül megy a tavon, csak annyi volt vele a gond, hogy az egy sóbánya területén van, de addig mosolyogtunk és magyaráztunk kedvesen, hogy beengedtek minket. Azonnal bemotoroztunk a mederbe, ahol az égbolt és a végtelen, hófehér talaj összeér. Vadul fotóztunk, amikor két pasi egy cuki kislánnyal megjelent, ők is vadul fotózkodtak, majd odajöttek barátkozni. Mindig ez történik és mindenhol nagyon kedvesek velünk, de valahogy mindig meg tud lepni ez a feltétlen kedvesség és barátságosság.

Naplementében érkeztünk meg Göremébe, ami a kappadokiai turistafőváros. Én egyáltalán nem hittem a szememnek, rendesen nem tudtam felfogni, hogy ez a látvány tényleg van és nem csak egy festményt nézek egy gigantikus vásznon.

 Becsekkoltunk egy fasza kis álbarlang szállásba és 3 napos ámulás-bámulás következett. Azon kívül, hogy kurva jól nézett ki bármerre mentünk, többet nem nagyon tudok írni. Azt csináltuk, amit itt lehet: Egy turista mit tehet?! Örül neki, hogy itt lehet... Inkább itt van pár kép, azok sokkal beszédesebbek.

Amikor eljött az indulás napja, az agyamban ott motoszkált hátul, hogy vajon most vár ránk valamilyen csapás? Mi baja lesz melyik motornak? Vagy egyszerűen csak nyaralhatunk egy kicsit?

Úgy tűnt most minden rendben, felkötöztük a csomagokat, melegítettük a motorokat, kigurultunk velük és az én kis pónimotorom leállt. Újraindítottam, de semmi. Ok, biztosan meghalt az aksi, no para, azt simán szerzünk bárhol. Tomi legurult vele a lejtőn, beindult, szuper! Amikor átültem rá, megint leállt és se kép, se hang. Tomi 3 percen belül talált egy szerelőt, áttoltuk hozzá a motort, ahol természetesen azonnal beindult. Megpróbáltuk rekonstruálni, hogy nem indul, ez egyszer szerencsére sikerült is, a megoldás pedig az volt, hogy: Push the buttom like a gentleman! Amit be is mutatott az úr. Aztán mondtuk a szerelő bácsinak, hogy ez az én motorom, amin jól meglepődött és elmutogatta nekem is a finom mozdulatot. Nagyon vicces az az arckifejezés, amivel a benzinkutakon és itt a szervizben találkoztam. Csodálkozással vegyes, elismerő tekintet, amit kedves mosoly követ. 

Nem volt jó érzés, hogy valami kaka van a motorral, de szépen lassan megnyugodtam, amikor pár próbálkozás után mindig sikerült beindítani.

Most jön az ekkor még nem sejtettem fordulat, hogy valójában a torka lesz véres pónimotornak, amiért tényleg érdemes aggódni, de itt még nem tartunk.

A következő megállónk a híresen szép kisvárosban, Amasya-ban volt, ahonnan csak a jódlizós aláfestőzene hiányzott, hogy egy hamisítatlan osztrák kisvárosban érezzük magunkat. Estére megjött a török hangulat is a városképbe. Jóizléssel kék-zöld-lila-narancs-piros neononba öltöztették a folyómenti házikókat. Mit mondjak?! Szép volt! Ha másra nem is jó ez a neonparádé, arra tutira, hogy nagyon jól szórakozzunk ezen az elképesztő ocsmányságon.

Lejártuk a lábunkat, hogy megigyunk egy sört egy teraszon, de az országnak ezen a részén, ez már teljesen kizárt. Viszont azt nem fogom fel, hogy annyi hely hogy él meg az 1-2 lírás teából, amit árulnak. Tea és víz, törökkévá vagy Nescafe, ezek a vendéglátóipar alapvető termékei. Pedig megélnek, mert minden sarkon van egy ilyen kocsmának nem nevezhető, de leginkább arra emlékeztető teázó, amiben csak férfiak ülnek, viszont ők a nap bármely szakában ott ülnek a teájuk felett.

Tervek nélkül maradtunk Kappadokia után, annyit akartunk, hogy egyszercsak érjük el a Grúz határt, de mivel az Kappadokiától több, mint 1000 km, időnk pedig bőven maradt, így kisebb szakaszokban nyomtuk le a távot.

Jött a következő reggeltől estig motorzós napunk. Megint böktünk egyet térképre, Ordu. Volt egy izgi hegyi út, ami sokkal izgalmasabb lett, mint ahogy a térképen kinézett. Kapaszkodtunk fel a szerpentinen és az egyik kanyar után egyszercsak ott volt előttünk az ősz. Barna levelek és köd egy határozott vonallal meghúzott határ mögött. Nincs mit tenni, be kell menni! Egyre feljebb, egyre szarabb volt a helyzet. Rohadt nagy köd, eső, időként elfogyott az út, sár, szerpentin, kamion. Viszont nagyon élveztük, tök izgi volt és ha épp nem volt akkora köd, hogy semmit se lássunk, akkor a táj is nagyon szép volt.

Lejöttünk a hegyről, újra nyár lett és elénk tárult a festői Ordu a kövezetlen, kátyus, földutas belvárossal. Nem egy turista csalogató hely, ezért hotelek se nagyon vannak, viszont cserébe kurva drágák.

Begurultunk az első hotel elé, ami szembejött és én ott el is dőltem a motorral együtt, ahogy voltam. Kicsit megrottyantam. Nem nagyon reggeliztünk és az ebéd is kimaradt, elég kemény napok álltak mögöttünk és a menstruáció előttem, és ezen a ponton összetörtem. Otthon akartam lenni egy meleg takaróba összekuporodva a kényelmes fotelben, egy bögre tejeskávéval és a kiskutyámmal. De nem ott voltunk, hanem Orduban. Összeszedtük a motort és engem, és továbbálltunk felhajtani valami értlemezhető áru szállást. Még kb. 1 órán át bolyongtunk a dugóban és a felbontott utcákon, mire sikerült becsekkolnunk. Tomi szemébe nagyon aranyos aggodalom ült ki, próbált mindent megtenni, hogy kicsit jobban érezzem magam, ami sikerült is. Bevágtam egy nagy tál paradicsomos halat és máris fülig ért a szám.

Másnap nem volt ilyen őszinte a mosolyom, amikor újra motorra kellett ülni, de olyan ocsmány volt Ordu, hogy inkább felpattantam a kis paripámra és elhajtottunk.

Már az esés után hallottam, hogy valami fura hang jön a motorból, de azt hittem, csak valami műanyag kezdett kerregni a borításon. Akkor még azzal voltam elfoglalva, hogy lejött a kormányvégem, ami végtelenül bosszantott. Meghallgatta Tomi is ezt a hangot az egyik benzinkútnál Trabzon felé félúton, és felvilágosított, hogy rohadtul a motorblokkból jön ez a hang, ami elég para. Szerencsére már csak 80km volt Trabzonig, ami egy viszonylag nagyobb város, ott tuti lesz szerelő. A maradék 80 km-t szigrúan 100km/h alatt tettem meg, és számoltam vissza a kilométereket, hogy kihúzza valahogy a szervizig a kis pónimotor.

Keressünk először egy szállást, cuccoljunk le, aztán szerzünk egy szervizt!

Ezt kb. 10 perc alatt teljesítettük is. Sikerült elsőre besétálnia Tominak egy olyan hotelbe, aminek a tulaja az ELTÉ-n tanult, 8 évet élt Pesten és röhejes áron kiadta nekünk az egész emeletet. Volt 3 szobánk, nappalink konyhával és fürdőnk. Két telefonból elintézte nekünk a szervizt, csak át kellett gurulnunk. Az egyik barátunk alteregoja vette kezelésbe a motorom, amit én egy pozitív égi jelként értelmeztem és kicsit megnyugodtam. Meghallgatta a török Dela a bizarr hangot és azonnal megállapította, hogy ez a vezérműlánc lesz. Telefonáltak, keresgéltek a neten, osztottak, szoroztak és azt mondták 1000 líra, ami 75.000 Ft. Kisebb sokkot kaptam és szomorúan beletörődtem, nem tudtam mást tenni.

A másik nagy baj az volt, hogy mindez 5 napig tart majd a srácoknak. Trabzonban 5 nap alatt felvágod az ereidet! Tökéletesen semmilyen, halálosan unalmas, élettelen kisváros. A piac volt az egyetlen, ami kicsit lázba tudott hozni minket. Oda vissza is jártunk minden nap. Minket nem érdekelt Trabzon és Trabzont se érdekeltük mi.

Másnap reggel realizáltuk, hogy az nincs, hogy mi 5 napig itt rohadjunk, így megkértük a házigazdánkat, hogy szóljon már oda telefonon pár jó szót az érdekünkben a szervizbe, hogy hamarabb elkészüljön az a motor. Csillogó tekintettel közölte, hogy a motor kész és másnap mehetünk érte. Már előző este szétszedték, nem kell új lánc, csak meg kellett feszíteni, ma még járnak vele, kirpóbálják, hogy tuti jó-e és holnap reggel a miénk. Annyira boldog voltam, majd kiugrottam a bőrömből!

Mivel a városban nincsen semmi látnivaló, nekiálltunk megoldani a hétköznapi problémáinkat. Cipőt, táskát suszterhez, hajat fodrászhoz, piacra ételért, gyógyszertárba fecskendőért motorszereléshez. Ilyenekkel el is telt a nap, bár a piacon kívül minden az utcánkban volt egymás mellett.

Eljött a nagy nap, mehetünk a motorért, elszakíthatjuk trabzoni láncainkat és újra szabadok leszünk! Nagyon cukik voltak a szerelők, hatalmas mosollyal vártak és nagyon boldogok voltak attól, hogy én ilyen boldog vagyok. Végül fele annyiba került ez a kis kaland, ami pont fele annyira fájt már csak nekem is.

Kirándultunk egyet a közeli nemzeti parkban és megnéztünk egy kolostort messziről, amire Tomi nagyon rá volt indulva és irtó csalódott volt, hogy renoválás miatt zárva van.

Következő reggel kipattantunk az ágyból és olyan gyorsan pakoltunk össze, hogy elhúzzunk Trabzonból, mint még soha.

Ez a bácsi a kiskecskéjével a legkedvesebb emlékem Trabzonból, nagyon szerette a kiskecskéjét.

Megálltunk még egy városban, hogy elüssük az időt és még egy nap elteljen, de az még Trabzonnál is sokkal nyomorultabb volt, úgyhogy meg sem álltunk a Grúz határig. Viszlát Törökország, jó voltál!