El kell búcsúzni néhány dologtól, amikor egy hátizsákkal indulok útnak egy hónapra, ilyen a minden napi tiszta zokni és póló. Minden este gondosan kiteregetem a bakancsomra a zoknim, hogy reggelre kiszellőzzön, másnap úgyis csak az első percben kellemetlen érzés felhúzni a kicsit megkeményedett zoknit, utána újra megjön a komfortérzés. Lefejtem magamról a térdvégővel felszerelt, benzin szagú, szétizzadt farmert, megszagolom a trikóm, megállapítom, hogy nem is olyan vészes (akkor is, ha igazából tök büdös, de kénytelen leszek másnap is felvenni, mert 1 hét után visszavenni a büdös trikót ezerszer szarabb, mint másnap, frissen koszosan belebújni és így 1 hét múlva is lesz tiszta pólóm) és ekkor jön meg először a nyaralás érzés. Apró, mindennapi dolgok értékelődnek fel, mint az az érzés, amikor frissen mosott hajjal, tusfürdő és testápoló illatú testtel, friss zoknit és szoknyát húzok, vagy sikerül egy olyan szállást találnunk, ahol öblítő illatú az ágy. De egész évben megkapom ezt otthon, amikor nyaralok, akkor tök mindegy, úgyis minden olyan kurva jó, hogy ezek a dolgok egyáltalán nem fontosak ilyenkor. Nem lehet elég ruhát hozni egy-másfél hónapra és mivel tervek nélkül indultunk el, nem tudni, hogy mikor tudunk mosatni, ezért marad a spórolás a tiszta ruhákkal. Viszont a mindennapi tiszta bugyiról nem vagyok hajlandó lemondani. Be voltam szarva rendesem, amikor csütörtök reggel felszereltem a csomagomat a motorra, csillámpónit menetirányba állítottam és gombóccal a torkomban búcsút intettem a kiskutyámnak. Akkor még nem sejtettem, hogy el van törve a rendszámtáblám tartója és a szerb határ után nem sokkal kényszermegállót kell beiktatnunk. Odaszólt a pasim a benzinkútnál, amikor épp fizettem volna, hogy Hé, Baby, van egy kis gond, nincs rendszámtáblád! Olyan ideges lettem, hogy elfelejtettem a pin kódom és csak másnap jutott eszembe. Nem volt mit tenni, meg kellett állni Novi Sad-ban, hogy kitaláljunk valamit. Semmi értelme nem lett volna elindulni visszafelé és megkeresni a rendszámot, mert lehet, hogy a Hungária körúton tapossák az autók azóta is, vagy valamelyik bokorban szomorkodik a szerb autópálya szélén. Megkérdeztük a benzinkutast, hogy ismer-e valakit Novi Sad-ban, aki tud rendszámtáblát csinálni. Nem értette a problémát, mi pedig nem értettük, miért nem érti.

- Nem tudok, de minek rendszám? 

- Mert nincs. 

- Látom, de minek kell? 

 A város szélén begurultunk az első motoros bolthoz, ami szerencsénkre nem csak egy motoros bolt volt, hanem egyenesen Markos motoros boltja és szervize, azé a Markosé, aki havonta kétszer jár Kecskemétre versenyezni és jobban ismeri Budapestet, mint Belgrádot, ráadásul szuperül beszél angolul és mégszuperebb segítőkészséggel áldotta meg az ég.

Azonnal magáénak érezte a probléménkat és fejest ugrott a megoldásba. Robogóra pattant és elvitt egy copy szalonba, ahol sajnos nem tudtak segíteni, de semmi baj! Másnap reggel 9-re megbeszélétünk egy találkozót a boltjánál és már tárcsázta is a haverját, akinek hotelje van, hogy jön két szerencsétlen magyar, akik azt hiszik eljutnak Törökoszágba, de még rendszámuk sincs.

Reggel nagy reménnyel és kövér gázzal érkeztünk meg Markoshoz, aki szerzett egy pvc lapot, ami a rendszám alaplapja lett volna, de megvétóztam Markos pvc-jét, mert a kipufogóm közvetlenül arra pöfögne és féltem, hogy a török határ előtt leolvadna a picsába, úgyhogy megkértük Markost, hogy szerezzen egy kevésbé olvadékony dolgot. Hipp-hopp ott volt az aluminium lap, elsuhantunk a pecsét és copy mester üzletébe, aki kivonlult az aprócska üzletéből egy vonalzóval az út szélére és levette a méretet a a pasim motorjának rendszámáról. Lőtt néhány fotót telefonnal a design elkészítéséhez, egy másik fotó a telefonomban lévő fotóról, amin még meg volt a rendszámom, és a mester elvonult alkotni, várjunk míg telefonon kiértesít, mikor elkészült a remekmű. Visszamentünk Markos szervizébe, ahol Tomi megpróbálta megjavítani az előző nap letört, szuper designe-os, szponzor kézvédőjét, ami egy eldőlés után megadta magát. Több spéci ragasztó sem fogott rajta, úgyhogy Markosra hagytuk a kézvédőket, mert csak a felfogatás törött el, kicsit több időt rászánva menthető még.

Eztuán igazi csapatmunka kezdődött. A pasim méretre vágta az alumínium lapot, Markos megcsiszolta a szélét, majd amikor készen lett a matrica rendszám, én ráragasztottam az alumínium alapra, felcsavaroztuk és hatalmas hálálkodás után, marha gyorsan továbbálltunk és alig vártuk, hogy a bolgár határtesztre érjünk a rendszámmal.

A második nap jött a 3. csapás a rendszámelhagyás és a kézvédő letörés után. Azt vettem észre a monoton menet közepette az autópályán, hogy valami furcsa Tomi csomagján. Mintha jobban lelógna, mint szokott. Félreálltunk és nagyon szomorúak lettünk. Hátracsúszott a vízálló, műanyag motorostáska és a kipufogó szétégette. A tartalmát is. Akart csökkenteni Tomi a csomagja méretén, de nem így. Szertartásszerű búcsút vettünk az autópálya szélén a szétégett kedvenc ingtől, pulcsitól, sáltól, hevederektől és néhány alsógatyától, majd a multifunkciós rózsaszín ragasztószalagommal meggyógyítottam a táskát, és elindultunk tovább, reménykedve, hogy aznap ez volt az egyetlen csapás.

A kutya nem nézett rá a rendszámunka. Úgy siklottunk át a határon, mint kés a vajon! Aludtunk egyet Szofiában, a belváros egyik leglehangolóbb hoteljében, ami szuper olcsó volt, amitől nagyon boldogok voltunk.

A török határon, ahol 4 kapun kell átküzdened magad, míg sikerül belépned az országba, kicsit összeszorítottam a seggem, amikor a határőr célirányosan odalépett a motorom hátuljához és ránézett a rendzsámomra, majd boldogban felkiálltott:

- ááá Madzsarisztán! 

- Yes, yes haver! (szélesvigyor)

Senkit nem érdekelt a rendszámom a határokon, remélem ez így is marad, míg haza nem érek.

Az utolsó 100 kilométeren Isztambulig, azt hittem vért pisilek. Nagyon, de nagyon fájt a fenekem és rohadt fáradt voltam, totál kicsinált a 3 napja autópályán suhanás, napi 8 órában. Nem csökkentek a kilóméterek, bármennyire húztam a gázt, de akkorra már úgy fájt mindenem, hogy ha jobban húztam a gázt, attól csak még rosszabb volt minden. Mikor végre az utolsó 30 km-nél jártunk és azt hittem mindjárt vége, akkor jött az igazi pokol. A 3 sávos autópálya teljesen bedugult, kamionok tolakodak, autók furakodtak, a legállósávban pedig elindult a szembeforgalom azoknak, akik feladták. Kilométerenént volt baleset. Gyalogosok álltak az út közepén és vizet árultak, azokon a szakaszokon is, ahol épp begyorsult a forgalom a következő dugóig. Ilyet eddig elképzelni se tudtam. Úgy rádhúzzák a kormányt, vagy tolnak le az útról az autók és a kamionok, mintha egy hangya lennél. Végül a leállósávban kúsztunk végig 28-km-en át, de a városba érve se lett jobb a helyzet, ott gyalogosok is cikáznak előtted, eszük ágába sincs megállni vagy felgyorsítani a lépteiket, ha száguldasz feléjük. Ha lassan mész, mert fogalmad sincs, hogy az apró, macskaköves utcákon merre kellene kanyarodnod, ezerrel előznek meg az autók centikre melletted. Csodával határos módon megérkeztünk a szállásunk környékére. Feladtuk, hogy motorral találjuk meg az egyirányú utcák rengetegében, úgyhogy Tomit az idegszakadás szélén letáboroztattam egy utcasarkon a csomagokkal, és elindultam megkeresni Ercan hoteljét. A sarki kávézóban az öreg pincér bácsitól kértem segítséget, aki nem beszélt angolul, de törökül megállás nélkül dumált. A kezébe kapta a telefonom a térképpel és úgy szedte a lábait , mint a nyúl és integett, hogy kövessem. Ahogy szaladt végig az utcán, odakiabált a péknek, a fodrásznak, a szakácsnak, a kávézósnak, hogy Erzsan 'otel? Erzsan 'otel? Erzsan 'otel? Ők pedig visszakibaáltak és mutogattak, így érkeztünk meg Ercan hoteljének zárt ajtajához. No problem! No problem! Csengettünk, kopogtunk, míg valaki kijött, mi pedig bejutottunk. Felkísért egészen a recepcióig és megvárta, míg leokézzák a foglalásunkat, csak azután engedte el a feladatot az öreg pincér bácsi. Imádnivaló volt! Klasszisokkal jobb szállásunk volt, mint amire az ára alapján számítottunk.

3 napig hédereltünk Isztambulban, nyalogattuk sebeinket és próbáltunk átkapcsolni nyaralás funkcióra.